Politika

„A nagyképű, tahó bolsi 2017-ben nem más, mint Ön, Viktor”

“Nagyjából épp 15 esztendővel ezelőtt kitűztem egy kokárdát a kabátomra. A metsző hideg tél lassan kezdett átfordulni tavaszba. A nap egyre gyakrabban merészkedett ki a felhők mögül, az esték egyre kevésbé voltak hidegek, így néha már törzshelyünk, a Kamara kávézó teraszára is ki lehetett ülni egyik kezünkben egy fröccsel, a másikban Heti Válasszal, Demokratával, vagy Magyar Nemzettel. Direkt úgy tartva, hogy lássák - én polgári sajtót olvasok” - Balogh Gábor jobboldali újságíró nyílt levele, amelynek címzettje: Orbán Viktor, miniszterelnök.

 

„Ma már szó sincs az ellenfél méltóságáról, csak az ököljogról”

„Ön kérte, hogy tűzzük ki azt a kokárdát, és olvassuk azt a sajtót.

Ma már semmit sem vennék magamra, amit Ön kér, és semmit se olvasnék nyilvánosan, amihez Önnek köze van.

Mert szégyellném magam. Ön helyett. Másfél évtized telt el. Nem olyan sok idő - mégis egy örökkévalóság.

Akkor, 2002-ben 20 éves voltam, és életemben először éreztem, hogy pontosan tudom, hova tartozom. Az irigy, alpári, proli Magyarországgal szemben a nemzetihez, a keresztényhez, a polgárihoz, amely nem a mocskolódás és köpködés, hanem a “szeretet és összefogás” erejében hisz.

Emlékszik még egyáltalán ezekre a szavakra, Viktor? Én még igen. Itt szorongatom a kezemben utolsó reliktumaként egy nyomtalanul elpusztult világnak. (…)

Ma már szó sincs az ellenfél méltóságáról, csak az ököljogról, Magyarország pedig csak azé a maroknyi magyaré, akik elférnek a Pancho Aréna VIP páholyában.

A bársonyszékből emberkedő, nagyképű, tahó bolsi pedig ma 2017-ben, nem más, mint Ön, Viktor.

Akinek egy kemény kritikáktól és mázsás vádaktól súlyos parlamenti felszólalásra csak annyi a válasza: „Buzi vagyol!”

De még ezt is csak finomkodva, körülnyalva, hogy, ha számon kérik, ki lehessen csusszanni az aljas, sunyi szóképből. A kilencvenes évek elejének korlátoltan liberális, de kétségbevonhatatlanul vagány Orbán Viktora még legalább bekiabált volna a beszéd közben: „Buzi Vona!” De Ön ma már ehhez is reménytelenül gyáva.

„Uramisten, ki ez az ember?”- kérdezem magamtól egy napja.

Talán Önnek is néha bele kellene néznie a parlamenti WC tükrébe, és feltenni ezt a kérdést. Ha érdekli még egyáltalán a válasz, azt biztosan nem a prosztó altesti poénkodáson remegő tokával, joviálisan röhögő öltönyös prolik fogják megadni a bársonyszék mögötti padsorokból. Hanem azok a milliók, akik Önre bízták nem csak a sorsukat, de a reményeiket és álmaikat is. És, akiket ezzel a felböffenéssel aljasabb módon meglopott, mint az összes eddig lenyúlt százmilliárddal.”